Jutka néni, Miklós, Feri bá

Peti berobog az óvodába, lerúgja a cipőjét, rohan a terembe, kiborítja az építőkockás ládát, megjelenik Jutka óvó néni, a kockákat visszarakatja a ládába, ráparancsol Petire, rajzoljon szabályos köröket, Peti rusnya krumplikat kanyarít, gyűlöli Jutka nénit, tűzoltó parancsnokságot akar építeni az új piros autójának.

Regi a pad alatt a mobilján a tegnap felvett videóját vágja, holnapra el kell készülnie vele, beküldi majd a rövidfilm pályázatra, otthon már nem lesz ideje ezzel bíbelődni, edzés előtt töri témazáróra kell magolnia, Feri bá, a föci tanár meglátja, elveszi a telefonját, bevágja a szaktanárit, Regi majd szétrobban, ki a fenét érdekli Honolulu éves középhőmérséklete, ha a média a mániája.

Anett négy órája pötyögi be az Excel táblába a 2015-ös Samsung mobil eladási adatokat, gondolatai egy mese körül járnak, el akarja küldeni a kiadónak, végre megjelenne egy írása, Miklós, a főnöke dühöng, mikor készül már el az a tábla, a múltkor is pocsék volt az összes diagramja, Anett magasról lecsinálja az Excelt, belefeledkezik a mesék varázslatába.

Jutka néni, Feri bá, Miklós ülnek a motivációs tréningen, nézik a diákon Maslow piramisát, pokolba kívánják Petit, Regit, Anettet, émelyeg a gyomruk a semmirevaló elméletektől, mennének zenélni, jógázni, hegyet mászni, mégsem teszik, belekergetik magukat, Petit, Regit, Anettet a kiábrándultságba.

drai

Örömtánc, eufória, Google

avagy Mire jó egy állásért folytatott küzdelemben az internet?

Képzeljétek, mekkora mázlim volt a minap! Behívtak egy állásinterjúra! Naná, hogy azon nyomban örömtáncra perdültem. Aztán, amikor a kezdeti eufóriából lassan magamhoz tértem, de még mindig felspannolva, odapattantam a számítógépemhez. Máris izzítottam a Google-t. S hogy mire kerestem? Hát arra a cégre, ahol tutira csak rám várnak! Már ütöttem is volna be a nevet, amikor villámként hasított belém, hogy ó, jaj! Már megint csak azt írták a hirdetésben, hogy: „Partnerünk komoly nemzetközi háttérrel rendelkező, több száz főt foglalkoztató” ilyen-olyan szervezet.

No, de sebaj! Legalább annyit azért tudok, hogy melyik fejvadászcégnél lesz a jelenésem, és az interjúidőpont egyeztetésénél a búgóhangú asszisztensnő még azt is elárulta, hogy ki fog ott majd faggatni engem. Bepötyögtem hát a keresőbe fejvadászék nevét, és mit ad Isten, már a második oldalon virtuális farkasszemet nézett velem a leendő beszélgetőpartnerem. Jóvágású, snájdig fiatalember mosolygott a képen. 40-es csajsziként még imponált is. A fotó melletti rövid bemutatkozó szöveg azt is elárulta, hogy interjúztatóm az ELTE-n végzett. Nahát! Én is. Máris van kapcsolódási pont az életünkben, s amikor a tanulmányokra terelődik majd a szó, akár meg is említhetem. Hiszen a közös történetek mindig bizalmat teremtenek.

Mellesleg elárulom, hogy minden állásinterjú előtt magánnyomozót játszom. Nincs az a beszélgetőtárs, akit, ha ismerem a nevét, fel ne kutatnék az interneten. Hiszen nekem is jól jön az a kis plusz magabiztosság, amit akkor érzek, amikor az interjúszobában nem egy teljesen ismeretlen figura ül velem szemben.

Aztán elérkezett az első erőpróba napja. Annyira izgultam, hogy a zabszem sem fért volna oda. De, hála az égnek, ismét társamul szegődött a szerencse. Továbbjutottam a második interjúra, végre már oda, ahol majd – ha a jó sorsom is úgy akarja – HR-eskedhetem.  Újabb örömtánc, újabb eufória, és még újabb Google. Vérmes elszántsággal ütöttem be a keresőbe a cégnevet. Fáradhatatlanul böngésztem végig a honlapjukat, a Facebook oldalukat, minden egyes róluk szóló cikket és azokat a portálokat, ahol a valaha volt dolgozók vagy felmagasztalják, vagy leszólják a munkahelyeiket.

S hogy mit találtam? Az egyik online gazdasági magazinban rábukkantam egy írásra arról, hogy a cég itthon és külföldön is lendületes terjeszkedésbe kezdett. A Facebook idővonaluk telis tele volt sikeres nemzetközi szakmai kiállítások videóival és galériáival. Ott pompázott Dubai, India és Ausztrália. Ráadásul még a dolgozók is csupa szépet és jót osztottak meg róluk a neten. Totál fellelkesültem. Mennyire király lenne ilyen profik közé keverednem!

Holnap megyek a következő állásinterjúra. Már ki is gondoltam, ahogy megemlítem majd, hogy olvastam a terveikről, és rákérdezek, hogy hogyan haladnak a megvalósítással, és persze arra is, hogy nekem, mint HR-esnek milyen szerepet szánnak ebben. Bízom benne, hogy izgalmasat és óriásit. A nemzetközi kiállítások eredményeihez is feltétlenül gratulálni fogok, és azt is elmondom majd, hogy mennyire büszke lennék arra, ha én magam is osztozhatnék velük ezekben a fantasztikus sikerekben.

Most nekiveselkedek, és még egyszer rástartolok a Google-re. Mindent meg akarok tenni azért, hogy én lehessek majd a kiválasztott. Ezért rettentően fontos nekem, hogy az interjúztatók lássák és megérezzék, hogy beleadtam apait-anyait a felkészülésbe, hogy érdekel a munka, hogy kíváncsi vagyok rájuk, s hogyha a „randevúnkon” mind a ketten egymásra találunk, akkor a végsőkig eltökélt vagyok arra, hogy ezzel a csapattal vigyem tovább a szakmai karrieremet.

S ha, ne adj Isten, mégsem lesz az enyém ez az álompozíció, akkor sem fogok harakirit elkövetni, hanem töretlen harci kedvvel küldözgetem tovább az önéletrajzokat, és ha egyszer újra beüt a szerencse, és behívnak az állásinterjúra, akkor reszkessen a Google, mert újfent keményen munkára fogom, és jól megizzasztom majd az internetet.

De holnapig még tövig rágom a körmöm. Olyan izgulós vagyok. Drukkoljatok nekem!

drai

Édes megkísértés

18 évesen, kitűnő érettségivel és forradalmár lelkülettel úgy határoztam, hogy nem tanulok tovább. Azonban nem akartam apám s anyám nyakán élősködni. Nekiindultam hát, hogy valami kedvemre való munkát találjak.  Néhány kudarcba fulladt kísérlettel a hátam mögött a jó sorsom egy péküzembe vezérelt. Ősszel kezdtem, s még karácsonykor is ott szortíroztam a boltoknak a szerelmesleveleket, no meg a kakaós csigákat.

Dolgozott a pékműhelyben egy olyan mindenesféle, a neve János. Az alacsony és pocakos, szederjes arcú öregember nagy szegénységében zsebkendő helyett minduntalan a munkásköpenye zsebéből kilógó WC papírba fújta az orrát. Bár szinte semmije sem volt, mégis, amikor észrevette, hogy a nehéz sütőlapokkal kékre-zöldre verem a kezemet, másnap egy pár vadonatúj munkáskesztyűvel lépett oda hozzám.

Akkoriban a pékségben mindenki degeszre ehette magát a frissensült finomságokból, de a kerítésen túlra száraz kenyéren kívül nem vihettünk ki mást. Azonban a híres, józan paraszti ész most is megtalálta a módját a potyázásnak. A csalafintaság felettébb egyszerűen működött. A csempészek fogtak egy nagyobb papírzsákot. A zsák aljára szépen bepakolták a süteményeket, a tetejükre pedig száraz kenyeret tettek álcának. Így, amikor a portán az őr belekukkantott a csomagjukba, csak a hajítókővé szikkadt cipókat találta.

December vége felé finoman illatoztak a karácsonyi bejglik a péküzemben, én pedig szorgosan raktam őket a műanyagládákba. A szenteste előtti délutánon, amikor a szakadatlan sütéstől és a lankadatlan szortírozástól már kellőképpen elharapódzott a zűrzavar, egyszer csak odasomfordál hozzám János bácsi, és némiképp cinkosan, de tartva is az elutasítástól, halkan azt suttogja:
- Kedveském! Rakjál már nekem 2 diós és 2 mákos bejglit a zsákom aljára!
Merthogy hívták karácsonyra a gyerekeihez meg az unokákhoz, de nincsen pénze neki arra, hogy az üzletben vegye meg az ünnepi kalácsot.

Meg sem fordult a fejemben, hogy ellene tegyek a bűnre csábításnak. Hiszen addigra már régen törvényt ültem a süteménylopás-ellenes rendszabály felett. Merthogy csak a vak nem látta, hogy a pékműhelyben nem úgy ették ám a népek a kakaós csigákat, hogy egészében jóízűen befalták volna, hanem négynek-ötnek is kivájták a puha belsejét, s a keményebb széleket mind veszendőbe hagyták. Ekkora pazarlás mellett ugyan mit jelenthetett 2 diós és 2 mákos bejgli? Egy percig sem gondolkodtam hát, amikor az öreg megkísértett, hanem csak azt kerestem, hogy merre van az a zsák.

De János bácsinak azon a karácsonyon nem volt szerencséje, mert a portán lefülelték. Szegény feje, hogy mentse a menthetőt, engem is azon minutumban bemártott. Talán úgy érezte, hogy könnyebb cipelni a bűnt, ha ketten hordozzák.

A pékműhelyben futótűzként terjedt a híre a lopásnak. Amikor másnap délután újra műszakba álltam, a pékek együtt érző lemondással pillantgattak felém. Ők már tudták, amit én még nem sejtettem, hogy a művezetőnkben fortyog már a dráma.

A megkeseredett és folyton morózus főnököt senki sem szívlelhette. Így aztán, aki csak tehette, messze elkerülte. Nekem azonban aznap szemernyi esélyem sem adódott rá, hogy kitérjek előle. A tettenérés kéjétől mámoros férfi szikár testével zárta el előlem a kijáratot, és szikrázó haragot mímelve szegezte nekem mondandóját.
- Jól figyeljen ide, és most aztán ne hazudjon! Maga rakta bele János zsákjába a kalácsot? - harsogta, s már ott lebegett lelki szemei előtt, ahogyan meghunyászkodva nyüszítek kegyelemért, sőt már előre ki is élvezte a pillanatot, amikor fékevesztett kirohanásával beledöngöl majd a pékműhely lisztporos padlójába.

De nekem eszembe sem jutott, hogy valótlant állítsak, hanem harcos forradalmár módra, szenvtelenül és fölényesen válaszoltam.
- Hát persze, hogy én raktam bele. Hisz ki rakhatta volna más?

A műszakvezető megdöbbenésében lemerevedett. Hosszú időnek tűnt, mire magához tért, s mérhetetlen csalódottságában, hogy nem kezdtem el hebegve-habogva hazudozni, s bűnömet mentegetni, dúlva-fúlva mindössze annyit préselt ki magából, hogy: „Ez nem fog ennyiben maradni ám!”.

Aztán elcitáltak a pékség alkoholista rendészéhez, aki megfenyegetett, hogy soha nem leszek a műhelyben vezető beosztásban. De bántam is én már akkor, hogy miként bíráskodnak felettem, hiszen egyszer s mindenkorra eldöntöttem, hogy forradalmárság ide vagy oda, megyek egyetemistának.


drai

Nem álltak ki mellettem (Szerencsére)

Még ifjúkoromban együtt dolgoztam egy kedves úriemberrel, akit egy olyan feladvány foglalkoztatott, ami nekem is beindította a fantáziámat. Mivel mindig is kezdeményező alkat voltam, elmentem hát a főnökömhöz, és felvetettem neki, hogy nagyon szívesen foglalkoznék ezzel a témával. A főnök nem állt ellen, csupán annyit mondott, hogy magamnak kell az ötletemhez embereket verbuválnom, és természetesen senki nem kap külön pénzt a külön munkálkodásért. Akkoriban ezek egyike sem okozott számunkra problémát.

Hamar fel is állt a kis csapat, és szenvedélyesen vetettük bele magunkat az agymenésbe. Már túl voltunk az első megbeszéléseken, és néhány fontos dologban meg is állapodtunk, amikor a főnök új kisfőnököt hozott maga alá. A kisfőnök nem késlekedett tiszteletét tenni soron következő összejövetelünkön, és rögtön elő is állt egy olyan javaslattal, ami totálisan szembe ment minden addigi meggyőződésünkkel. Mivel azonban ebben a közösségben mindenki önként, a saját szenvedélyéből tevékenykedett, meglepően erőteljes volt az idegen felvetésével szembeni ellenállás.

A hatalom frissen felkent képviselőjét valamiért nagyon megsértette a vele való szembehelyezkedés. A kis csapat vezetőjeként próbáltam semleges maradni az összezördülésben, és bár nem volt különösebb okom rá, mégis megkövettem őt. Hogy a színfalak mögött mi történt, nem tudhatom. De röviddel ezután a főnököm közölte velem, hogy át fog helyezni egy másik osztályra. Nem vártam meg, hogy valóra váltsa a szándékát.

A történtek ellenére, sőt éppen azért, ma is büszkén gondolok vissza erre a kis közösségre. Akkor szentül hittem, hogy a kisfőnöknek való ellenszegüléssel mellettem is kiálltak. Ma már tudom, hogy teljességgel félreértettem. Mert ami mellett ezek az emberek kiálltak, az nem én voltam, hanem a saját hitük. A hitük a tudásukban, a meglátásaikban és a megállapodásainkban. És ez a kényszer nélküli hit- és tudásbeli osztozás kovácsolta őket azzá a kikezdhetetlen csapattá.

Ha engem követnek, és én meghajlok az idegen akarat előtt, akkor ők is csúfosan buknak. Így azonban, hogy nem hozzám voltak hűek, (ugyan miért is lettek volna?), hanem önmagukhoz, bármi is történhetett, az önbecsülésük nem eshetett áldozatául egy vezetőnek való szolgalelkű behódolásnak.

drai

Álmodd újra!

17 évesen gyakran ültem éjfél körül a TV előtt, és miközben az egész család aludt, Fellinit, Antonionit és Woody Allent zabáltam. Már akkor rabul ejtettek a filmek és a könyvek. Azokon a napokon álmodtam először arról, hogy szeretnék adni valamit az embereknek, s a nagyvilágnak.

Aztán elérkezett a pályaválasztás. A lelkem mélyén író vagy filmrendező szerettem volna lenni. Mivel azonban fogalmam sem volt róla, hogy hogyan lehetne belőlem a kettő közül bármelyik is, és azt sem tudtam, hogy kitől kérjek útbaigazítást, gyáván elmenekültem a szívem vágya elől. Megfutamodásomra a legfantáziátlanabb megoldás kínálta magát.

Megvettem a felsőoktatási felvételi tájékoztatót, és elkezdtem benne keresgélni. Oldalról-oldalra módszeresen irtottam ki azokat a foglalkozásokat, amelyeket kezdetleges önismeretem vagy esetleges tévképzeteim miatt nem kívánatosnak tituláltam. Így kerültek a süllyesztőbe az orvos, a tanár, a jogász és még ki tudja mi mások. Legvégül a fúrómérnök akadt fenn a rostán. Addig ezt a szót még csak nem is ismertem. Ám valamiért mégis azt hallucináltam, hogy milyen jó lesz nekem annyi daliás férfi között a fúrótorony mellett, és mennyire élvezem majd, hogy nem kell naphosszat benn ülnöm egy dohos és áporodott irodában. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egész addigi életemben a szobámban poshadtam, és hat ökörrel sem lehetett kivontatni még az udvarra sem, pedig akkoriban vidéken laktunk egy varázslatos kertes házban.

Fúrómérnöki tervem babusgatása közepette édesanyám unszolására elkeveredtem egy bölcs és tapasztalt olajipari öreg rókához, aki rám nézett, és szívből jövő jóindulatával így szólt hozzám:
- Mit akar maga, kedves, 40 tagbaszakadt részeg férfiemberrel a fúrótoronynál hóban, fagyban, sárban? Biztosan nem fogjuk mi magát oda kiküldeni! Hanem próbálkozzon inkább a geológiával vagy a geofizikával!

Mivel a fizikát mindig is a tudományok királynőjeként tiszteltem, úgy döntöttem, hogy megmutatom neki, mire vagyok képes.

Végtelenül boldog voltam, amikor felvettek az egyetemre. Azonban már a legelején napnál világosabban láttam, hogy a geo-tudományokat és engem a Jóisten még véletlenül sem teremtett egymásnak. Kétszer is szakításig vittük a dolgot, de mivel jobbat nem találtam, mindig visszasomfordáltam. 7 év után kiváló diplomával a kezemben akartunk véglegesen búcsút inteni egymásnak. De még nem álltunk készen az elválásra.

5 évet dolgoztam úgy, hogy már tiszta szívemből gyűlöltem a geofizikát. Ő azonban mégis magához akart láncolni engem.  Kiemelkedő képességű szakemberré értem, és rendkívül vonzó karrier előtt álltam. Díjakat kaptam, ünnepeltek, mégis elvágytam.

33 éves voltam, amikor eldöntöttem, és 12 évnyi gyötrődés lezárásaként a geo, a fizika és én végérvényesen hátat fordítottunk egymásnak. És akkor, valami súlyos teher alól felszabadulva a számítógépeket emberekre cseréltem, s teljesen nulláról indulva HR-esnek és vezetőnek álltam.

Amikor elmesélem ezt a történetet azok, akik hallgatják, újra és újra azt firtatják, hogy hogyan lett a geofizikából humán. Ilyenkor mindig azt felelem, hogy a kérdés éppen ennek az ellenkezője: hogyan lesz egy olyan fiatalból geofizikus, akit a kövek és a geo-tantúrák dermesztően hidegen hagynak, ám akinek az élete az ember, a vezetés, a tanítás? Miért pereg le évtizednyi filmszalag, mire ki meri mondani, hogy a geo-ösvény számára nem vezet sehová? És miért csak ötvenhez közelítve eszmél rá arra, hogy már 17 évesen szóról-szóra ismerte, és ennek ellenére időtlen-időkig elhazudta a saját igazát?

Tudván tudom, hogy sokan vannak hozzám hasonlóak, akik ebben a pillanatban is ott bolyonganak a karrierek és a szakmák útvesztőiben, kételyek között és már-már reménytelenül, hogy valaha is valamire rátalálnak. Pedig lehetséges, hogy mindnyájunknak csupán azt kellene tennünk, hogy visszafiatalodunk 17 éves önmagukba, és megkíséreljük újraálmodni annak a lelkünkben megbújva szertelenkedő, hittel teli ifjúnak az egykor féltve dédelgetett álmát.

drai

Ki a felelős a tehetségek elvándorlásáért?

Amikor a lányom született, akkor a szülészorvosom fia az USA-ban tanulta ösztöndíjasként az őssejtkutatást.

Néhány hónappal ezelőtt a doktor úr előttem állt a sorban a szupermarket pénztáránál. Nem bírtam ki, hogy sok-sok év elteltével, így „ismeretlenül” is meg ne szólítsam. Rákérdeztem a fiára. Ő elmesélte, hogy a fiú nehezen viselte a családjától való óceánnyi távolságot, és mivel eltökélten hitt abban, hogy Magyarországon is tudja majd folytatni a kutatásit, ezért úgy döntött, hogy visszatér a szülőhazájába.

A doktor úr egyik szeme sírt, a másik nevetett. Mert ugyan melyik apa ne örülne, ha újra maga mellett tudhatja a sarját? Azonban az orvos azzal is tisztában volt, hogy az USA és a magyar hon mennyire távol esnek egymástól a lehetőségek spektrumában.

A fiú hazatért, ám rövid idő múlva átment dolgozni a szomszédos Ausztriába.

Az alattunk lakó családban a szülők hosszú évekig ettek zsíros kenyeret azért, hogy fizetni tudják a fiuk egyetemi tanulmányait Angliában. Ma az ifjú tehetségét Németországban kamatoztatja a Mercedes gyárban. Igaz, ami igaz, most már Kecskeméten is állhatna a szalag mellett. De magyar földön sosem lehetne a “játékosa” a világklasszis első számú formatervező csapatának.

Bár a lányom még csak 13 éves, már évek óta beszélünk a külföldi egyetemekről. Tisztában vagyok vele, hogy szülőként kritikus a felelősségem a gyermekem idegen országok felé való orientációjában. De nyíltan vállalom ezt a felelősséget. És vállalok bármilyen lemondást azért, hogy a hazáján kívül próbáljon szerencsét, mert ahonnan én nézem, onnan egyelőre még valós okai és örömteli céljai vannak ennek a felelősségnek és lemondásnak.

drai

A tyúkanyó és a mutáns

Egy HR menedzser kiválasztást követően az interjúztatónak ezek a szavak ugrottak be rólam: céltudatos, határozott, egyenes, feladatorientált.

Később megtudtam, hogy olyan HR vezetőt kerestek, aki a rendszerfejlesztés és működtetés mellett tyúkanyóként is funkcionál. Ezt a tyúkanyót nem látták meg bennem.

Egyetértettem az interjúztatókkal. A tyúkanyó HR és jómagam nem említhetők egy napon.

A tyúkanyók dédelgetnek, óvnak. A kakasok hatalmaskodnak.  Én egy olyan kakas-tyúk mutáns vagyok, aki hittel, kitartással, megértéssel és kíméletlenséggel inspirál.

drai